A kulcsszó az elfogadáson van – Interjú Lukács Ágotával
Nagyon
sok múlik a kommunikáción, nem szabad rögtön bezárkóznunk, ha rossz élmény ér
bennünket – vallja Lukács Ágota, aki a látás képessége nélkül született. Teljes
életet él, a kutyát pedig nem munkaeszköznek, hanem családtagnak tekinti.
Zana
Anita: A látás képessége nélkül születtél, hogyan élted meg mindezt gyerekként?
Lukács Ágota: Édesanyám xilollal dolgozott, azt
lélegezte be még a várandóssága elején, emiatt nem fejlődött ki rendesen a szemem,
és mivel nem is tudtam használni, így a szemkezdeményeim gyakorlatilag
felszívódtak, nincsenek szemgolyóim. Ki sem tudtam nyitni a szemem, amikor
megszülettem, könnycsatornáim sem voltak. A vakok óvodájába jártam, de
édesanyám kijárta, hogy ne a kiscsoporttal kezdjem. Az akkoriban kötelező
előkészítő egy évet töltöttem óvodában. Az iskolában pedig akkor még volt
átmeneti osztály, utána kezdhettem meg az első évfolyamot. Az integráció
ekkoriban még gyerekcipőben járt, így kerültem én is a Vakok Óvodája, Általános Iskolája, Szakiskolája, Készségfejlesztő
Iskolája, Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézménye, Kollégiuma és
Gyermekotthona kötelékébe. Napjainkat nézve pedig az integráció ellenére
még mindig nem megoldott, hogy mindenütt megkaphassuk azt a speciális
tudásanyagot, amit a Vakodában.
Z. A.: Ez elég sok mindent magában
foglal. Az általános iskolát még itt végezted.
L. Á.: Középiskolába hazakerültem az
otthoni környezetembe, úgy éreztem, elvesztem volna a fővárosban. És nem
akartam olyan lenni, mint a kortársaim. Visszavágytam. A gimnáziumról
többségében jó emlékeim vannak. Sokan együtt jöttek át, barátok voltak, előtte
egy osztályba jártak, vagy kollégisták a szomszéd városokban, falvakból.
Érdekes volt még, hogy a Braille-írógépek csattogása helyett a tollak
sercegését hallottam, szinte csönd volt a teremben. A legmegnyugtatóbb volt,
hogy minden nap hazamehettem.
Z. A.: Hogyan viszonyultak a
tanáraid, osztálytársaid ahhoz, hogy te nem látsz?
L. Á.: Kellett egy oda-vissza kölcsönös
nyitottság. Volt egy hallássérült osztálytársam, őt sokszor piszkálták, például
úgy, hogy elvették a táskáját, körbeadogatták és az ablakban kötött ki, velem
nem történtek hasonlók. Tudakoltam is az okát. A hallássérült osztálytársam
csendes, visszahúzódó volt, én pedig nyitott, barátkozó. Nagyon sok minden
múlik a személy kommunikációján. Nekünk kell nyitni feléjük és nem rögtön
bezárkózni, ha rossz élmény ér bennünket. Sok minden rajtunk múlik. Általában a
tanárok is nyitottak voltak, beleértve az igazgatót is. Fontos, hogy a szüleim
is engedtek közösségbe. Sok szülő itt rontja el, hogy rögtön ugrik, így a vak
sincs ösztönözve a kommunikációra.
Z. A.: Érettségi után hogyan
tovább?
L. Á.: Nem voltunk tehetősek, nehezen is
döntöttem el, hol tanulnék tovább. Kerültem az olyan tipikus foglalkozásokat,
mint a jogász, és nem voltam annyira jó zenéből sem, hogy ezen a vonalon
induljak tovább. Sem tanár, sem bölcsész nem akartam lenni. Szüleim mintáját
látva szerettem volna beállni dolgozni, de sorra jöttek az elutasítások. Nem
találtam állandó munkát. Végül 2001-ben jött egy lehetőség egy bentlakásos
tanfolyam elvégzésére, ez egy évig tartott. A projekt része volt, hogy munkába
állítsanak bennünket. Utána lett egy távmunkám, ami igen nehézkes volt, – ezt
ők találták – 2012-ben kerültem az egyesülethez.
Z. A.: Hogyan élted meg a sorozatos
visszautasítást?
L. Á.: Nehéz volt, a mindennapokat is
megélni. Rengeteget olvastam, javítottam szkennelt könyveket. Egyszerűen
rettegtem az elbutulástól.
Z. A.: Említetted az egyesületet.
L. Á.: Előtte, 2007-től már
önkénteskedtem az egyesületnél, 2012-től lettem a munkatársuk. De már
kilencéves koromban hallottam róluk, de tizennégy éves korom előtt nem lehettem
megyei egyesületi tag. Kapcsolatfelvétel címén persze már „tudtunk egymásról”.
Nehezen tudtam mozogni, mert anyukám ahogy gimnáziumba kerültem, egyre kevésbé
engedett egyedül. Ha ő nem akart menni valahova, én sem mehettem. Az ő halála
után édesapám már engedett, azzal a feltétellel, ha egyedül oldom meg az
eljutást.
Z. A.: Hogyan kezdődött az
egyesületi munkaviszonyod?
L. Á.: Először még csak önkéntesként
jártam be, majd átvettem azokat a feladatokat, amiket el tudtam látni.
Z. A.: Milyen munkakört takart ez?
L. Á.:
Feladatom lett a hírlevelek szerkesztése, kiküldése, levelek
fogalmazása, bemutatkozók készítése, egyszóval a fogalmazványok, dokumentumok,
pályázatírás. Sokrétű volt, szerettem.
Azért is örültem mert addig az
érettségi óta nem is volt a klasszikus értelemben vett bejárós munkahelyem.
Szükségem van erre hosszú távon, hogy tehessek valamit.
Z. A.: Ezután helyeztek át az elemi
rehabilitációs központba.
L. Á.: Szükségük volt olyasvalakire, aki
teljesen vak és a megszerzett tapasztalatait át tudja adni. Volt egy
mobiltelefon-pályázat, ahol hat készüléket kaptunk. Aki előzőleg nem használta
ezt a típust, meg kellett tanítani, amire engem találtak a legalkalmasabbnak.
Nem érzem magam jó tanárnak, inkább igényekre igyekszem választ, megoldást
találni. Fontos megkülönböztetnünk, hogy valakinek nincs látása, vagy
elvesztette, netán folyamatosan romlik. Ezért a feladatunk jó része
pszichológia. Akinek van látásmaradványa, az utolsó pillanatokig ragaszkodik
hozzá. Fontos még az a támogatás, amit a tagoktól kapok, ez is a pályán tart.
Persze idővel örülnék új munkakörnek.
Z. A.: Említetted párodat. Őt
kliensként ismerted meg?
L. Á.: A Távszem pályázaton indult. Az
elnökség döntött a mobiltelefonokról, azonban én voltam, aki ajánlatot tehetett
arról, kinél lenne a legjobb helyen egy-egy készülék. Akinek már volt előzőleg,
vagy nálam tanulta a használatot, azok esetében egyértelmű volt az ajánlás. A
többiek közt felmérést kellett végezzek, köztük volt a párom. Amikor bejött,
úgy döntöttem, neki megpróbálok készüléket szerezni, hiszen több funkcióját is
kihasználná, nem beszélve arról, hogy szimpatikus is volt. Utána eljött fehérbotot
kölcsönözni, aztán hamar „beleszeretett” a vakvezető kutyámba. Utána tanulni
jött, a többi pedig alakult magától.
Z. A.: Azóta együtt is éltek.
L. Á.: A távolság hozott össze ilyen
hamar minket. Mindketten Szolnokra jártunk be dolgozni, az ingázás nagyon
nehézkes volt, rámehetett volna a kapcsolatunk. Mostani házunkat Józsi találta
meg.
Z. A.: Régóta dolgozol vakvezető
kutyával.
L. Á.: Igen, 1996 óta. Sokan azért kapnak
és akarnak kutyát, mert megoldja a problémákat, holott ez nincs így. Aki
megszokta a botos közlekedés során használt támpontokat, rosszabbul jár, a
kutya azokat nem fogja megmutatni, sőt, akadálynak veheti. Tudnod kell, hol
jársz! A másik az étel, orvosi és ápolási költség.
Z. A.: Te miért szerettél volna
kutyát?
L. Á.: Mindig kérdezgettem a szüleimet,
hogyan fogok közlekedni. Érdekes, ők nem a fehér botot mondták, egy
dokumentumfilm alapján döntöttek a kutya mellett. A fővárosban tartó hosszú
úton alaposan kifaggattam apukámat az állattartás rejtelmeiről. Első vakvezető
kutyám, egy fekete németjuhász története érdekes, őt mi neveltük, bekérték
vizsgálatra. Először az automata esernyőtől ijedt meg, ekkor visszaadták, majd
másodjára már kiképezték, noha a jelleme alapján nem volt egyértelmű, hogy
alkalmas lesz a feladatra.
Z. A.: Mi lesz velük a nyugdíjazásuk
után?
L. Á.: Mindegyiknél nehéz az elválás,
féltem is tőle. De ha azt látom, hogy szenved, megkönnyíti az elengedést. A
mostaninál már látom, hogy nehezebben bírja a munkát, csökkentjük a terheit.
Nem kérdés, hogy majd lesz-e új, negyedik kutyám és az sem, hogy a mostanit
elkísérem-e, ha majd arra kerül a sor. Az állat személyisége mindig felülírja a
gyászt. Nem a közlekedés a fő szempont, hanem a velük való élet!
A képen Lukács Ágota látható.
Zana Anita, JNSZMVAKOK